Interim téridő [antikvár]

Egon Egon nyurga ötvenes-hatvanas. Jócskán. Nem is érdemes piszmogni a leírásával, mert folyton változik. Születésekor alig volt ötven centi, most közel a négyszerese. Régebben hullámos barna haja volt, ma már szinte szürke és itt-ott hiányos. Egon nem állandó, és ma már jobbára nem is keresi az állandóságot. Álmomban hallottam róla először, egy amerikás magyar dokumentumfilm-rendező beszélt róla. Az illető tipikus volt a maga nemében: már nem beszélt jól magyarul, angolul pedig soha nem is fog, de még valami rémlett neki latinból, amit az alreálban szedett fel - egy Vasalbert környéki tanyáról származott egyébként. Álmombant mondtam, de inkább ájultombant kellett volna. Fát vágtam ugyanis aznap, egészen pontosan fát kivágtam. A kis fűzfavessző akkor került a földbe, amikor a gyerekek még beszélni sem tudtak. Az egykori húsvéti dekoráció mára tízméteresre nőtt. A háznak, amiben lakom, olasz a tulajdonosa és Porschével jött megmondani, hogy ki kell vágni biztonsági okokból. Mifelénk a második generációs olaszok ügyelnek az ilyesmire, beleértve a Porschét is. Könnyű lenne az állva, egy húzásra felhajtott fél üveg konyakra fogni, hogy úgy döntöttem: nem vesződök a lekecmergéssel, hanem egyszerűen csak elengedem az ágat és az üres levegőbe lépek a fa tetejéről. Tudtam, hogy erre fogom majd, akkor is, amikor megtettem. Eluntam, hogy lépcsőkkel, fogódzókkal, kapaszkodókkal vesződjek. Eluntam magam abban a pillanatban.