Irók, szinésznők és más csirkefogók [antikvár]

Részlet a könyvből: Teofrasztusz mester, az ötvenedik év felé közeledvén, először gondolt arra, hogy ennek a nagy magányosságnak nincs értelme. A magányosságnak, amelyben eddig élt nagy könyvtárszobájában, hatalmas infoliók, tekintélyes nyolcadrétek és kacér harminckettedrétek közepette. A poros állványokról némán és mégis beszédesen bámultak reá a könyvek, ezek a falánk állatok, amelyek az idők folyamán minden pénzét fölemésztették. Úgy, ahogy együtt voltak, egy tekintélyes dominiumnak az eluszását jelképezték a csengő aranyaknak penészes öreg papirosra való beváltásával. És Teofrasztusz mester e kincseken legeltetvén szemét, most az ötvenedik év küszöbén először ingott meg a könyvekhez való hitében. Eddig e könyvek jelentették neki a világot, az életet, a boldogságot. Most először érezte, hogy talán ott is van valami, ahol az ő könyvszekrényei végződnek; valami, ami nem könyv, de mégis kedves és becses. Mindezt azóta érezte, amióta a lépcsőházban a házmesterné leányát megpillantotta. Tizenöt éve lakott ebben a sötét és szomorú házban és mindeddig nem vette észre, hogy a házmesternének egy szép és gömbölyű, nagy leánya van.