Isten állatkertje [antikvár]

Részlet a könyvből: "Már többször ráébredt: akár boldog volt a múlt, akár sem, felidézni mindig fájdalmas. A boldog pillanatokat azért, mert elmúltak; a boldogtalanokat azért, mert újraébresztik a fájdalmat. Hasztalan próbálja elhessegetni őket, könyörtelenül visszatérnek. Most például, ebben a félálomban, még hevesebben törnek rá, mint valaha. Nem tudja, álmodik-e, kórházban van-e valami baleset vagy súlyos betegség folytán, vagy miközben a koporsó ásítva várja, épp abban a bizonyos halál előtti utolsó pillanatban pergeti-e végig az egész életét. Meglepetésére a visszatérés vágya olyan erővel kapja el, mint még soha; ez egyszersmind az újjászületés vágya is, amiről persze tudja, hogy képtelenség. Csakugyan képtelenség? Kinyitja a szemét: az égbolt határt szab a végtelenség, az örökkévalóság utáni vágynak. Persze sejti, hogy ott túl, följebb van egy csillagoktól zsúfolt ég, s a csillagok közül eddig is szemek nézték s most is nézik újra szomorúan, bár nem látják."