Istené az áldás I-II. [antikvár]

Részlet a könyvből: - Öltöztessétek fel a kisfiút is! Veronika Lajos elé tette a széles csészét. Felillatozott a frissen főtt kávé. Gőze körüljárt és elenyészett a hűvösre szellőzött szobában. A férfi egy hajtásra itta meg a forró italt. Bajúszát türelmetlenül törölve, ledobta az asztalkendőt. - Még most sem vagy készen? Én már mennék! Az asszony mosolygott. Fáradt volt ez a mosoly, nagy hajszoltságból fakadó. De csillapító és jóságos, mintha gyermeket akarna vidítani. - Azonnal készen leszek, lelkem. Talán indulj addig is előre. - Most? Ma? Egyedül induljak el? Lajos letette kezéből az izgatottan szorongatott, gömbfejű botot. Doboló ujjai gyors ütemet vertek az asztalon. Ajkát harapdálta. Hátravetette magas homlokát. - Vagy jössz te is, Kálmánnal együtt, vagy magam is maradok. Veronika a hálószoba nyitott ajtaja mögött cserélt ruhát. Honipettyes, bő szoknyája minduntalan elővillant és mutatta az asszony sietségét. Nyűgös gyermekhang árulkodott, hogy valaki Kálmánka álmát is megzavarta már. Lobácsolás hallatszott. Aztán újra tiltakozás. Nem akart kijönni a vízből. De Julcsa mesével csalogatta. A gyermek lábát lógatva ült az asztalon a szárítgató lepedőben. Julcsa lágyan lapogatta gyengéd bőrű karját.