Istenek [antikvár]

Részlet a könyvből: "Kilépett a sátorból s a felkelő Nap felé fordulva, rövid, vaskos ujjait ég felé emelve néhány pillanatig csendesen állott. Ajka hangtalanul mozgott. Komoly, szinte komor, nagybajúszú, szakálltalan arcán merengő áhítat ömlött el. Szemét behunyta, mélyet lélekzett. A vörös hajnali napfény pirosra festette őszülő haját, megcsillogtatta hajfonataiba sodort gyöngyfüzéreit, széles mellén fémesen csillogott s szinte vakítón verődött vissza kék gatyája bő redőiről. Megkezdődött a nap. Lád nembéli Bese, a Sas, hetediziglen ismert apák ivadéka, fiak és unokák nagytekintetű örege, a felakasztott Bülcsű közelije, az egész környék hatalmas ura, Bese apa, elvégezvén imádságát, lassú, megfontolt lépésekkel elindult, hogy körülnézzen a szállásán. Enyhe keleti szél fújt a Balaton felől, vidáman szárnyalt le Gulács hegyes csúcsáról, meghempergőzött a borzas erdők fanyar, őszi illatában, körüldudorászta-nyalogatta Bese apa szép kerek sátorát, megsimogatta a ballagó öregember haját, arcát, meglobogtatta bő, kék gatyáját, aztán nesztelenül továbbfutott az egymással versenytfutó két patak felé. Megfodrozta egy kissé bokrok, nehézkoronájú fűzfák között sikló vizüket, oly könnyedén, szelíden s illatosan, hogy az arasznyi halacskák eszüket vesztve szöktek ki utána. Végezetül a nyárfákkal, bokrokkal csodálatos kertként díszelgő síkságon a szürkén fölmeredő másik hegyoromra szökkent s elillant. Nyugaton, más tájak felé."