Istenek háborúja [antikvár]

t' Előkép A hajnal alig voll több lakó Fénynél, a végtelen sivatag által körülölelt város, Ahet-Aton fölött. A levegőt még az éjszaka hűvös párája itatta át. Sem ember, sem állat nem mozgott ezen a korai órán. Tökéletes volt a csend, mely az ifjú fáraó északi palotája fölött lebegett A tompa világosság erősödni kezdett, először csak alig észrevehetően, aztán egyre határozottabban. A sötétségtől elsőként azok a vaskos tartóoszlopok váltak el, melyek a palota kelet felé nyitott, négyszögletes belső udvarát szegélyezték. Aztán a napfelkeltét megelőző, szűrt fény mindenhová benyomakodott, kiűzve a zugokból az éjszaka árnyait. Az elmosódott vonalak lassan kiélesedtek, a kontúrok markánssá váltak. A Nap első sugarai még nem festették vörös-aranyra a belső udvart, amikor a nyugati oszlopsor pillérei közül kilépett egy tizenhárom éves forma, vékony testalkatú, borotvált fejű fiú. Egyenes szabású, fehér ruhát viselt, mely egészen a bokájáig leért. Lábát vékony talpú bőrszandál védte, öt magát, a nyakában lévő szkarabeusz talizmán. Időben érkeztem, gondolta, látva, hogy még nem bukkant fel a napkorong, a keleti horizonton végigfutó hegyvonulat nyereg alakú törésében. Az ifjú sietősen szelte át az udvart. A szemközti oszlopsorhoz érve azonban megállt, két pillér között. Nagyot szippantott a hajnal friss illatából, aztán a hegy nyergére szegezte a szemét. Rezzenéstelenül várta, hogy ott kigyúljon az ég alja. Pislogni sem mert, nehogy elmulassza azt a pillanatot, amikor az új nap első fénye megcirógatja a világot. Egy perc telhetett el, talán kettő is elszaladt, és az izgatott várakozás végre meghozta gyümölcsét. A nappali világító hatalmas, vörösen lángoló tányérja főnixmadárként kelt új életre, pontosan ott, ahol a fiú számította. Sugarai ugyanolyan rőt színbe vonták az ég alját, mint amilyennek a homok színe látszott, a reggel tiszta fényében. Csodálatos!, lelkendezett magában az ifjú, miközben áhítattal bámulta, ahogy a Nap lassan emelkedik, fokozatosan betöltve a távoli hegyvonulat nyergét. Hatalmas, kék szemei mohón itták a gyönyörűséges látványt, akár a sivatagból megtért szomjazó a vizet. Ám az átszellemült tekintetből nem csupán egyszerű bámulatot lehetett kiolvasni, ami a napkelte szépségének szól. Hanem egyfajta tisztelettel vegyes imádatot is. Mintha a fiú a Nagy Ég panteonjának egyik Istene előtt hódolt volna Az elrévedt ifjú nem vette észre, hogy az egyik oszlop mögött egy sötét árny áll meghúzódva, és őt lesi. Arra sem figyelt fel, hogy az alak megindul felé. Nesztelenül közeledett, akár egy prédát cserkésző leopárd. Oszlopról oszlopra csökkent a távolság Már csak egyetlen pillér választotta el az osonó alakot a fiútól, mikor az, végül észrevette a közeledőt. - Ay! Öreg barátom! - mosolyodott el, amint megpillantotta a homokszínű köntöst viselő, szikár férfit. - Hát te meg mióta figyelsz engem? - Azóta, ifjú fáraó, hogy megjelentél az udvaron - jött a felelet. - Gondolhattam volna, hogy ma sem tudok korábban kelni nálad - mondta a fiú, tettetett bosszúsággal. Aztán hirtelen eszébe ötlött valami, amitől egy szempillantás alatt átrendeződtek az arcvonásai. Amikor újra megszólalt, hangja felnőttesen komoly volt: - Tudod Ay olyan különös álmot láttam az éjjel! - Mit? - kérdezte az öreg, bár sejtette a választ. ^^