Isteni hamvak [antikvár]

Szerelem Istene, ez a sok zavart okozó istenség, kinek öröme telik abban, ha másokat bajba hozhat, egyszer régesrégen maga is meglehetős nagy bajba jutott, ha ugyan hiszünk a költőknek. Ugyanis egyszer, midőn azt gondolta, hogy kedvező az alkalom, megkísérelte magát Mahésvarát szenvedélyes lángra gyújtani a Hó szűzi Leánya iránt, aki épen ott állt szemközt a nagy istenséggel, félénken és hasonlóan az ellenállhatatlan csábítás megtestesüléséhez, melynek igézetét még csak fokozta az ellentét a durva faháncsköntös s az ebben rejlő alak tökéletes szépsége között. S ekkor történt, hogy a harapót marták meg és a Szerelmet magát, arcátlanságáért, egyszeribe porrá hamvasztotta az emésztő lángsugár, melyet a haragos Mahésvara rettentő harmadik szeme lövelt a boldogtalanra, amint egyetlen pillanatra reányílott, miként az olvasztókohó ajtaja a kicsiny pillére. És a haragvó isten hajából alátekintett a halvány ifjú hold s végignézte mindezt; a halvány ifjú hold, épen az a holdsarló, melytől elbeszélésünk a címét nyerte. Mert e cím oly utólérhetetlenük szépnek nevezi, hogy a Szerelem istenét magát is képes életre támasztani hamvaiból.