Itt volnék én otthon [antikvár]

Örök várakozás Apai nagyapám sokadszor vette magához a katonaládát, s indult vele a frontra. Nem önként ment. Ezúttal is vitték. Az álmos nyírségi faluból akkoriban tömegével hívták be a parasztlegényeket. Azt mondták nekik, térdre kell kényszeríteni az orosz bolsevizmust. Mit tudhattak arról azok a derék, isten háta mögött lakó legények, hogy a huszadik század egyik legbizarrabb harci tervébe vonják be őket? Legfeljebb hallomásból szedegettek össze ezt-azt: az orosz földnek se vége, se hossza, télen meg csontig hatol a hideg. Mást nemigen tudtak. Hogy a hatalmas ország meghódítását komolyan gondolták-e akár egy percig is a nagyapámféle egyszerű emberek, nem tudom. De szeretném hinni, hogy a halál jeges leheletét hordozó harctéri kaland nem érhetett fel az otthoni tűzhely melegével. Kamasz koromban nagyanyám megmutatta nagyapám egykori leveleit. íráshoz nem szokott kéz ftircsa ákombákom-jai voltak. Nyíregyháza, Beregszász, Ökörmező - így lépdelt a század a Kárpátokig, vagy tán azon is túlra, de onnan már nem jött többé levél. Évekig, évtizedekig várta haza férjét nagyanyám. Újabb házasságra, mint annyian hűséges sorstársai közül, soha nem gondolt. Emlékeimben úgy maradt meg, hogy a fehérre meszelt ház udvarán térül-fordul, majd a kapuhoz siet, kitárja, és reménykedve tekint ki az utcára. Hátha most jön az ura A keze arasznyi helyen fényesre koptatta a kapuszárny festetlen, elszürkült deszkáját. - Meglátjátok, odamaradt - mondogatta konokul.