Ivanhoe [antikvár]

Az emberi gondolat őserdejében utat törőknek különös a sorsa. A járt útról hirtelen letérnek s új csapást vágnak. Sokszor senki sem megy utánuk, csak évtizedek múltán jön rá egy kutató ember, hogy arrafelé kellett volna haladni, az ösvényt kiszélesíti, megnyitja rajta a közlekedést s az úttörő félreismert lángész nevét tiszteltté avatja. De az is megesik, hogy az új csapáson elinduló után nyomakszik a tömeg, az üde ösvényből széles országút lesz, rendes kövezettel, kétoldalt a mindenféle elismerés sudár-fáinak ünnepi sorával, amelyek között maga az úttörő már nem tehetsége csákányával, friss tekintetében tükröződő új képekkel lelkendezve hatol előre lépésről lépésre, hanem a közmegbecsülés hintajában páváskodva, újra meg újra végigjárja az immár kényelmes utat. Aztán a hírnév szatócsainak kis butikjai nyílnak meg az országút két oldalán, dicsőségcsárdák keletkeznek a nevezetesebb pontokon, új »úttörők« jelentkeznek, akik már hintón érkeznek, az általános szellemi gyarapodás várost épít az országút köré, amely egyszer csak azon veszi észre magát hogy - egy kisváros főuccája. Polgári és mindennapi. Az úttörők már régen másfelé járnak, messze a kisvárosi főuccától, amelyen csak gyermekek hancúroznak s öregek ábrándoznak mogorván.