Ivanhoe [antikvár]

SCOTT WALTER. A sok mindenféle feladat közt, melyeket az egyes öltők az utókorra hagynak, alig lehet szomorúbb tiszt a népszerűségek átvizsgálásánál. Van abban valami kegyetlenség, ha holtukban igazságot akarunk gyakorolni azokkal szemben, a kik iránt a maguk kora csupa elnézés volt és hódolat. Méltánytalanság, kiszólítani az írót kortársai közül, a kiknek érzései és gondolatai keringtek benne, s számon kérni tőle, hogy van-e mondani-valója egy száz évvel utána élő nemzedék számára is? Csakhogy az emberiség nem őrizhet minden nevet az emlékezetében; időnként egy-egy sereget át kell utalnia a szakkönyvek névmutatóiba. S egy pár keserű leczke árán éppen azok a nevek intenek bennünket leghamarabb óvatosságra, a melyek körül a maguk korában sokat zúgott a taps. Nem mintha a legnagyobbak közül is sokan, a kiknek igazi megértői csak a választottak lehettek, hódolatra nem szólították volna egész korukat. Goethe weimari háza előtt kalaplevéve ment el minden német; s Petőfi versein a kecskeméti kofák is lelkesültek. Az ilyen népszerűség ma is virágzó; a klasszikusok sírján nőtt babérfa nem hervad el soha. Az aranyfüst azonban megpattog egy-két évtized alatt, s ha megkopott, talminak hiszszük a mi alatta volt.