Ízek életre-halálra [antikvár]

LILLIAN AZT A PILLANATOT SZERETTE a legjobban, mielőtt felkapcsolta a lámpákat. Megállt ilyenkor az étterem konyhájának ajtajában, háta mögött az esőszagú, nedves levegő, és várta, hogy megérintsék az illatok - az érett kovászé, az édeskés-földes illatú kávéé és a fokhagymáé -, hogy aztán végiglebegve a levegőben felhíguljanak. Alattuk, elmosódottabban, kavargott lassú gomolyagokban a friss hús aromája, a nyers paradicsom, a sárgadinnye és a salátán megülő vízcseppek eszenciája. Lillian nagyot lélegzett, ízlelgette a körülötte és a rajta átlebegő illatokat, és megpróbálta kiszűrni azokat, amelyek esetleg valamelyik halom alján rothadásnak indult narancsra utalhatnak, vagy arra, hogy az új szakácssegéd még mindig túladagolja a curryt. Túladagolta. A fiatal nő az egyik barátja lánya volt, s bár elég jól bánt a késsel, néhanapján úgy tűnt - gondolta Lillian nagyot sóhajtva -, mintha szélviharnak próbálnának gyöngédséget tanítani.