Jákob [antikvár]

Részlet: Pokolraszállás Mélységes mély a multnak kútja. Vagy talán feneketlennek kellene mondani? Feneketlennek még akkor is és talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül az ember az, akinek multjáról kérdés és szó esik: ez a rejtélyes lény, aki a magunk természeti-gyönyörűséges és természetfeletti-nyomorúságos létének tartálya, s akinek titka érthető módon minden kérdésünk és szavunk alfája és omegája s minden szavunkat hévvel és elfojtódással és minden kérdésünket izgalommal telíti. Mert éppen ekkor történik az, hogy minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk s tapogatódzunk a mult alvilágába, az emberinek, történetének, művelődésének kezdeti alapjai tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármily kalandos távolságokba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe. Találóan mondhatjuk itt, hogy "újra és tovább", mert kutatóbuzgalmunkkal a kikutathatatlan csalfa játékot űz: látszatmegállókat és úticélokat kínál, melyek mögött, amint elértük őket, újabb multszakaszok tárulnak föl, ahogy a partjáró bolygása sem ér soha véget, mert minden egyes megmászott agyagos föveny-kulissza mögött új távolságok csábítanak új hegyfokok felé.