Jean Christophe Párisban I-III. [antikvár]

Évek óta annyira megszoktam a lelki beszélgetést, távoli, ismerős és ismeretlen barátaimmal, hogy szükségét érzem annak, hogy ezuttal fennhangon tegyem ezt. Különben is hálátlan volnék, ha meg nem köszönném mindazt, amivel nekik tartozom. Mióta elkezdtem irni Jean-Christophe-nak ezt a hosszu történetét, velük, érettük irok. Ők bátoritottak, ők figyeltek rám türelmesen, ők melengettek rokonszenvükkel. Ha egyikkel-másikkal közülök jót tettem, ők még sokkal több jót tettek énvelem. Munkám egyesitett gondolatainknak a gyümölcse. Bevallom, hogy mikor a nyilvánosság elé léptem, nem mertem remélni, hogy egy maroknyi barátnál többen leszünk: becsvágyam Szokratesz házán tul nem terjedt. De évről-évre mind jobban éreztem, mily sokan vagyunk testvérek, akik ugyanazokat a dolgokat szeretjük, ugyanazon dolgok miatt szenvedünk, a vidéken ugy, mint Párisban, Franciaországon kivül ugy, mint Franciaországban. Nemrégiben ujra megbizonyosodtam erről, mikor megjelent müvem utolsó kötete, az, amelyben Christophe lelkiismerete - mely az enyém is - kiönti megvetését a Picai Vásár iránt. Könyveim közül egyik se keltett ily gyorsan megszólaló viszhangot. Mert, igazat szólva, nemcsak az én hangom volt, hanem a barátaim is. Jól tudják ők, hogy Christophe épp annyira az övék, mint az enyém. Sokat öntöttünk beléje közös lelkünkből.