Jeles férfiak [antikvár]

A délután közepén felmászott a melléképület hullámlemez- tetejére, amely alatt a mosott ruha száradt, és visszavágta a szilvafa ágait, mert a téli viharban belegabalyodtak a vezetékekbe. Bölcs döntés volt. Egy további széllökés letépett volna mindent, és mindannyiunkat elvágott volna a külvilágtól. Nem mintha Random valami civilizációtól elzárt völgybe ékelődött volna, mégis a telefonvonal volt a helyi arisztokráciában elfoglalt pozíciónk záloga, egyfajta kasztot jelentett. A telefonnal még nem rendelkező vidékieknek, akik nem szívesen kötötték a kezelő orrára a nevüket, szokásukká vált, hogy hozzánk jönnek telefonálni a posta helyett, és szűkszavúan magyarázkodtak, hogy mi ugyebár nem fogjuk elferdítve továbbadni beszélgetésük foszlányait, mert mi ugyebár meg sem próbáljuk majd kihallgatni őket. Mi pedig annál jobban ügyeltünk arra, hogy a dolgozószoba ajtaja jól be legyen zárva, fülünk betapasztva, nehogy olyanok legyünk, mint a postáskisasszony. Ráadásul, összetöpörödve a megtisztelő bizalom súlya alatt, semmit sem mertünk kérni a hívásokért. Kiváltságos helyzetünkhöz viszont ragaszkodtunk. A zord évszakokban az Atlanti-óceán szele nem elégedett meg annyival, hogy letépkedte a telefonvezetékeinket. Egyúttal az áramtól is megfosztott minket. A pusztítás mérté-