Jégszikrák [antikvár]

Ha ​jégre csap a csákány, szikrák fröccsennek alóla, akárcsak a tűzzel hevített acélból a kovács pörölye nyomán. E jégszikrák ugyanúgy égethetnek, mint a kovácsműhelyben az izzó fémszilánkok. S hányszor csiholódnak, röppennek fel jégszikrák a lelkekből a történelem csapásai alatt! A kisebbségben élők, a nemzetiségek az elmúlt századokban, de a közelmúltban is, gyakran érezhették a jeges szilánkokat pattantó ütéseket. Talán ezért is, ma már – szerencsére – soha nem tapasztalt energiával keresik önmagukat, egymást s az együttműködés lehetőségét. A magyarországi nemzetiségek rendezett körülmények között, törvényadta jogaikkal élve, önmagukat megőrizve segítenek egybefonni az ismerkedés, a bizalom és a barátság szálait, hogy szoros kötelékké erősítve fűzzék össze a különböző származású, anyanyelvű, szokású embereket. A nemzetiségi emberek – ha őszinte közeledést tapasztalnak – feltárulkoznak, belső kincsük felszikrázik, fényt ad, az írót pedig megajándékozza a számára legnagyobb élménnyel: a fölfedezéssel.