Jól vagyok, ahogy te sem [antikvár]

EGY Sokat hibáztam. Igaz, az első szikra nem is hiba volt: inkább egy múló gondolatcsíra, mely végül mindent megfertőzött. Épp a vécén ülve gondoltam át a napi tennivalóimat, és az elmaradt feladatok egyre hosszabb listáját, mikor hirtelen egy mindent elsöprő érzés nyilallt belém. Ki akarok szállni! Talán a kép volt az oka, amit néhány másodperccel korábban a telefonomon láttam. Az egyik egyetemi barátnőm már megint valahol a Karib-szigeteken vakációzott, és mesés képet posztolt a homokos, tökéletesen pedikűrözött lábujjai mögött elterülő csodás karibi tájról. Az ölében egy könyv hevert: természetesen csukva, csak hogy tisztán látszódjon a borító (és talán azért is, hogy jobban látszódjon a tökéletesen formás combja). A képaláírás szerint a kezében tartott koktélt egy helyes pincérfiú tálcán hozta ki neki. Gyors pillantást vetettem a saját lábamra. Nem éppen nevezném napbarnítottnak, inkább rákvörös színben játszott. Valahol azt olvastam, hogy az anyaság túlélésének titka az, hogy először magukra tegyük fel az oxigénmaszkot, csak azután segítsünk másokon. Eddig mondjuk eszembe se jutott, hogy a naptej is létszükséglet lenne. De a hirtelen feltörő legyőzhetetlen elvágyódás, nem a féltékenységnek volt betudható, sokkal inkább annak, hogy a másodszülött gyerekem a fal és az ajtó közötti pár centis résen bekukucskálva hangosan kiabált: - Anya! Anyuci! Anyaaaaa! 9