Jövevények és vándorok III. [antikvár]

1918 Haláltánc EZERKILENCSZÁZTIZENNYOLC késő őszén minden nap új, váratlan eseményeket hozott. Az Apokalüpszisz lovainak patkói csattogtak egünkön. De engem, a tízesztendős, koraérett, beteges gyereket nemsokára már semmi sem érdekelt. Magas lázzal feküdtem. Nem először s nem utoljára. De ez más volt. Spanyolnátha. Megértem egynéhány tífuszjárványt, át is estem rajta, akár a diftérián, kanyarón, a vissza-visszatérő skarláton, de ez sokkal félelmetesebb volt. Azt még én is tudtam, hogy egész világom fundamentumai megrendültek. A nagy összeomlásban senki sem számolhatott nyugodtan a jövővel. De most már az élettel sem. Néha egészen szelíden kezdődött, még hőemelkedést is alig hozott. A negyedik-ötödik napon egyszerre meghalt a beteg. De az én lázam felszökött. Az egész testem tüzelt. Félrebeszéltem. Néha hallottam az ápoló diakonissza, Lotti testvér hófehér köténye ropogását. Aztán lövések dörrentek. Talán kiabáltam is. Simogató kezet éreztem a fejemen. Igen. Ott állok a Bethesda főlépcsőjén a kanyarban, s jön az őszes, sörtehajú, rövid szakállú öregúr. Tisza István - gondolom. - Jön s megsimogat. Vastag üvegkarikák villognak a pápaszemében. Rám mosolyog, mint amikor a beteg komornyikjátjött meglátogatni a kórházba. Aztán nem érzem a kezét. Odaszorítom az arcomat a Hermina úti kerítés vaslándzsáihoz. Nagyon vágják az arcomat. Hidegek. Fáj. Kint hömpölyög az ordítozó tömeg. Jönnek, jönnek és nincs vége az áradatnak. Azt éneklik: „Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára, Elöl ül a masiniszta. Hátul ül a, hátul ül a gumifejű Tisza Pista." Lüktet, rettenetesen lüktet a rekedt dal. Majd szétreped a fejem. Zászlókat lobogtatnak, s egyre vadabbul ordítozzák: „Kötelet a, kötelet a Tiszta Pista nyakába!" Fázom. Ráz