Julia [antikvár]

Julia megint érezte, hogy van valaki a kertben: gyomra összeszorult a félelemtől. Megperdült. Senki. A fű, ez a fakó, jellegtelen színű fű érintetlen, felbolyhozott szőnyegként terül el egészen a virágágyásokig. Semmi sem mozdult. Julia összehúzott szemmel figyelt. Tudom, hogy ott van – szólalt meg. – Azonnal jöjjön elő! Ostobának s mindazonáltal bátornak érezte magát. De továbbra sem mozdult semmi. Még egyszer hosszan körülnézett, majd a mozdulatlanságból bátorságot merítve, lassan elfordult…