Julianus hazaér/Magyar önismeret [antikvár]

Részlet a könyvből: A Tiszántúl legkegyetlenebb telén is túltett Torgikán tele. A csontropogtató hideget elviselték volna könnyen, ha nem dühöngött volna örökös vihar. Igy néha még a kisebb hideg is tűrhetetlen volt. Mert benyomakodott nádkunyhó résein s késpengeként hasogatta hátukat, miközben mellük és lábuk a tűz melegénél sült. Azután meg fölváltva adogatták a fiúra ködmönüket, így egyikük, akire a sor esett, a többiek közé bujt, hogy meg ne fagyjon. A szél süvöltésébe és dohogásába éjszakánként éhes farkasok üvöltése vegyült. Távol, a városon kívül, falkákban csatangoltak, törték a nádast, s lesték, kit kaphatnának el, hogy ordító éhségüket csillapítsák. - Ordejtanak a keremet kutyái, - mondogatta Paulus hazai szóval. Néha egy hétig is havazott. A városban térdigérő havat gázoltak a lovak. Az emberke mély ösvényeket vágtak, csak derekakat és fejeket lehetett látni az utcán. A kergisz puszták sóhajtása megfagyasztott minden életet.