Jut eszembe... [antikvár]

A szép szó nem őszinte, az őszinte szó nem szép - tartották a kínaiak. Nehéz felülemelkedni e mondat igazságán, főleg a hétköznapokban. Márpedig a hétköznapok ihlették írásra jelen kötet szerzőjét, akiben a keleti országrész egyik legkarakteresebb, beszéljünk magyarul, legegyénibb, legstílusosabb tollforgatóját tisztelhetjük. Mert Palágyi Bélának még van ilyenje, felismerhető, senkiével össze nem téveszthető stílusa. Ékesen és élvezetesen, amellett átélhetően tud szólni a körülvevő világról, egyszerre gondolatébresztő és "felhasználóbarát". Amit a papíron tesz, tulajdonképpen nem több, nem kevesebb, mint amit társaságban, egy ebéd kulisszái között anekdotázásnak szoktunk nevezni. Ennek természetesen alapfeltétele, hogy legyen az embernek kellő élményanyaga. Neki, kiderül beljebb, több életre való van: valahogy úgy fordult mindig a történelem, hogy ő ott állhatott keréknyomában. Kossuth iskolájában tanították tanulni, Sárospatakon tanult tanítani. Átélt háborút, s ezzel összeomlást és újjáépülést, '56-ot tisztiiskolásként, a Népliget mellett élte meg. A létező szocializmus legszebb éveiben már tudósítóként jutott el a Világ egyhatodának közeli s távoli zugaiba, majd baráti szálak mentén a nyugati magyarság fészkeibe. És amit itt meg ott látott, mi is látjuk. Igen, ez a divatjamúlt dolog, a láttató, megjelenítő erő teszi több mint tanulságossá és szórakoztatóvá e napok "lomjaiként", széljegyzeteiként született tárcaféléket. 1990-91-ben, az akkor még egyedüli megyei orgánumban - a későbbi konkurenciánál -, majd a kiváló többiekkel alapított, az első perctől az utolsóig általa főszerkesztett Jászkun Krónikában, Jut eszembe cím alatt láttak napvilágot ezek az elegáns kézgyakorlatok - mintegy az eltelt idő, a módszer- és gengszterváltásnak is nevezett rendszerváltás foglalataként.