Kakukkfióka [antikvár]

Ebben, ​a történetekben ínséges időkben az embernek örülnie kell, hogy ilyesfélét kaphat a kezébe. Egy regényt, amely ráadásul a műfaját is komolyan veszi. Vagyis jól bonyolított történet mellett plasztikus figurák, színes miliő, fordulatosság, ízes leírások is kínálják magukat. Ugyanakkor arra is vállalkozik, hogy a kézközelmúlt problematikáját, mondhatni: titkait is elénk tárja, hiszen amit egyetlen szóval olyan szívesen nevezünk rendszerváltozásnak, az sokkalta bonyolultabb eseménysor, semmint azt a pillanatra koncentráló megnevezés sejteni engedné. Ennek megfelelően hálásan fogad az olvasó minden olyan információt, amely egy jól megépített, olvasmányos regényben kerül fölszolgálásra. Nos, Lackner László könyve ilyen. Nem efemer, hiszen már megvan a rálátása a történésekre és ezt a rálátást hitelesítik azok az élmények, amelyek személyessége, alkotói kihordottsága átsejlik a textuson. Szívesen hívom föl a figyelmet az írás választott stílusára: a frappáns, rövid, lecsupaszított mondatok ügyesen pörgetik előre – esetenként hátra – a cselekményt, és nem nehéz megjósolni, hogy aki belefog a könyv olvasásába, hajszolni fogja magát, hogy megtudhassa a végét. Manapság nem divatos így írni, az írók jelentékeny része pedig már-már irtózik is annak esélyétől, hogy netán sokan és szívesen fogják olvasni. Lackner mindenképpen helyesen választott, amikor a vissza az olvasóhoz program mellett döntött, és nem engedett a nagyképű divatnak. Megtehette volna, de nem engedett, mert – úgy vélte – fontos mondandója, hogyne mondjam, közlendője van. Többnyire az élet sűrűjéről…