Kalodaének [antikvár]

Részlet: "Markomban jég A Nagyhagymás taréján havasi gyopárt virágzik a virradat. Fiatal napsugár világra kitárt ablakként fénylik a kurtábbik csúcsra, az Öcsémre, hogy ő se hagyja magát ezen az őszi napon. Az Öcsém ezt nem láthatja, mert fölötte megvakult az ég, betakarózott fekete felleggel, mint a völgyben alvó népek a csercsés csergével. Hűséges járművem észrevette a homályt, szélvédője izzadni kezdett, és sietősen gurult előre szülőfalud irányába. Ott meg kell állanom, hiszen nagyapád egykori erdei elém küldik üzenetüket, a sárguló faleveleket, szempillámra vadszőlő pelyhét sodorja a szellő a nyitott kocsi ablakán. - Ez a piros kocsi nem mehet átal falunkon megállás nélkül - mondták volt nemrég falusfeleid, amikor a felcifrázott nagyvárosban cicoma nélkül, szerénységgel megjelentek a szikkadt arcú öregemberek. Táncukkal sámánisztikus bajraolvasássá növelték a jókedvet, hintették maguk körül, hogy harmatozzék a szívekben, de a muzsika s a gardan hangja fölött elnéztek védelemre szorultan. Rád bíztam őket. A tieid, vigyázz rájuk. Taláros istenek életfogytiglan büntetésként mérték rád megőrzésüket. Ha ég peremét erezi a villám, ha megfagy a gardanütőn a csukló, ha pattan hegedűn a húr és nyakad köré tekeredik, mint újszülött nyakára a köldökzsinór, újrateremt az érdek, s a felelősség születésed országáért. Talárod-palástod magadra öltve, tekints példádra, a vértanúra, a szent tébolyultra, kinek glóriájával új győztesek bakancsukat talpalták. Lila szőnyeget terítettél elém, piros köntösbe öltöztetted a bokrokat? Nem borulhatok közéjük megnyugvásért. A földekről pityókás-zsákokat kellene behordanom. A domokosiak nem győzik a zsákhordást. Rám s a zsákokra egyformán hullatja könnyeit a felhő. Az úton senki, csak én a kocsival. De aggodalom" 5