Kámeák [antikvár]

Részlet a könyvből: Akkortájt a Careggi-villa szomoru volt és elhagyatott, a kertje pedig pusztuló. Az olajfák, babérbokrok porral belepve csüggedeztek, mint vezeklő barátok, akik hamut hintettek fejükre. Fáradtan peregtek alá a rozsdavörös falevelek, ezek a vérző szemből alágördülő könnycseppek. A tar gályák kietlen csupaszságukban mint siránkozó zarándokoknak égre emelt szikár, csontos karjai nyúltak a magasba. És alattuk süppedőn, vastagon barnállott az avar, vigasztalanul, mint a földanya testére borított szemfedő, amelyet soha senki sem fog már meglebbentem. Haragos zöld bojtorján és dudva, halottrabló módjára, vert tanyát a virágágyakban. Begóniák, fuxiák, anemónák csüggedten hajtották le fejüket a porba, mintha még most is figyelnének, hogy fölhallatszik-e még egyszer, ha erőtlenül is, a föld szivedobogása.