Bővebb ismertető
Néhány kis vidám és tragikus történet következik itt abból az életből, amit az emberek a szerelmeskedésen kívül folytatnak.
Bizonyos korszakig, mondjuk az aranyszőlő illatú negyvenedik életévig, nemigen törődnek az írók egyéb mondanivalóval mint a szerelmi hangokkal. Legfontosabbnak látszik: a nők éjszeme és a lovag boldogtalansága; nemegyszer a férjhez menés vagy megházasodás körül telik el az írói képzelet; máskor csak házasságtörő hisztérikák és kicsapongó latrok érdeklik a mosdatlan tollast.
"Hiszen szép a szerelem - mondta például Kálnay László, akinek állandóan két-három felesége volt, persze balkézről; cvikkeres, mély hangú és kalucsnis férfiú volt, a pecsétgyűrűt a mutatóujján hordta, mintha a nőket is hitelesítene lehetne, mint a hordókat de - de a legszebb kisasszonyt sem lehet legelni küldeni." Úgy szólt, és a huszonegyes játékban nemegyszer előhívta tizenkilencre az alsót, különösen akkor, ha arcfehérítő szappanra, kis téli ködmönre vagy bábaasszonyra volt szükségük a nőknek. A később következő történetkékre némelyek mondhatják majd, hogy az író késő vénségében fogalmazta őket, midőn cinikus volt, mint egy beretválatlan szerzetes, és a szentimentális szerelemnek már annyit sem hitt, mint a sárgarigónak. Pá, szerelem, te elzsuppolt vándorkomédiás; pá, őrjítő vágy, melynek jelenlétében úgy szaladgált az alulírott, mint a kandúr, amelynek farkára égető papirost kötnek.