Kassától Kaposvárig [antikvár]

Részlet: 1. PREFÁCIÓ Az emlékezés ringató ritmusa visszatért velem a múltba, hogy megismerhessem saját születésem és sorsom mozgató erőit, környezetét, valóság-tényeit. Visszaléphettem — átléptem hát a magam létének sejtésküszöbén — és megidézve önmagamat -rácsodálkozhattam a vágyak, remények, lobogó lázak és történések hömpölygésére, amelyek ideszólítottak erre a világra és vezettek életutamon. Szigorúan ezért lettem annakidején az, aki így-ahogy lehettem-lettem. Amikor két tenyerem falát arcom felé emeltem, valaki megszólított. Visszafordultam. Láttam, hogy a múlt ködének hűvöséből elő-elővillan egy-egy szempár, arc, mozdulat, táj, esemény. Ájult szavak, szakadozott mondatok figyelmeztetnek a hátráló időre, a sápadó emlékek hullámzására, meg sodró áradására. Ami mögöttem tornyosul az megmásíthatatlan. Vállalt, kényszerű vagy megtagadott sors. - De vajon csak az enyém? Csak én éltem át mindezt így, ennyi hittel, vággyal, sejtéssel, félelemmel? Csak bennem sajgott a hazát-lanság keserűsége és a hazátlanság öröme? Csak az én szándékaim vívódtak a lázas törekvések miatt? Velem packáztak a szélhámosok — vagy csak engem biztattak a testvérek, rokonok, barátok, szeretők? Az életem mindenkitől és mindentől független, egyetlen élet ? Igen: egyetlen, megismételhetetlen és egyedi. De nem független mindentől és mindenkitől! A mai napig zárt, szövevényes bonthatatlan. De számos arca még vak, sok hangja néma. Vagy csak meglibbentette a szél a lángot, elmosta a fakuló hangokat? Mintha egy magányos, szomorú leány dúdolna magában az őszi szélben. Talán meghallja valaki. Hiszen olyan tiszta, olyan őszinte Mintha egy ősi ballada zengene vissza a múltba merülő évtizedek homályából. Szegények, tiszta lelkű emberek lázadó sorsának, viszontag-ságos életének lüktetése. - A hullongó ködön átüt ugyan olykor a bizakodás halvány sugára. De a tétova mosoly is gyakran — bánatos fintorrá torzul. Csak az akarat, a hit, a tények, a vágyak, a legendák, az áldozatok hullámzása, az emberiség ereje emeli föl újra meg újra konok fejét a soha nem szűnő kárpáti szélben. Hümmög, dünnyög, cibál, cirógat. Makacsul duruzsolja: csak az igazat, mindig csak a valóság igazát szabad örökül hagyni; védeni, őrizni, hirdetni. — És megosztani mindenkivel.