Katlanváros [antikvár]

Részlet: Katlanváros Arra már zsenge gyermekként rájövünk, hogy aki megszüle' tik, meg is hal előbb-utóbb. Azt viszont, hogy az emberiség számbelileg gyarapodnék, én például nehezen hittem volna el gyerekkoromban Zilahon. Ahhoz az elképzeléshez tehát, hogy hiába születnek sokan, ha egyszer mindenki úgyis meghal, és ezért a világon mindig ugyanannyi embernek kell élnie - jócskán „hozzásegített" Zilah. Más vidék életét nem ismerhetvén úgy képzeltem, mindenhol így élnek az emberek: roskadt hátú, erdős öreghegy (a Meszes) tövében, melyre horpadásszerű mély völgyet zárnak rá a szőlőhegyek. A hegyből - melynek legmagasabb pontja sem éri el az öles bükkök koronájával sem az ezer métert - gyérvizű patak szivárog elő, átbujkál a katlanváros kertjei, utcái alatt; folyása mentén egy kicsit megnyílik a völgy, arra lehet valahogy kijutni más tájak felé, arra jár a vonat is. A Meszes erdőiben laknak a farkasok, a kányák, a vaddisznók, a ködök meg a Hatló nevezetű szél; körben a szőlőkben: nyulak, rigók, seregélyek, bábaszarkák, mátyásmadarak meg kerülők. Mindezektől körülvéve, lent a katlanban lakunk mi zilahiak. A Meszesen meg a szőlőhegyeken túlról jönnek a falusiak és a fellegek. A falusiak: hetivásárkor, szőlőkapáláskor, meg Mária-napi búcsúra; a fellegek pedig valahányszor úgy