Kegyetlen idő [antikvár]

Hallotta az agyagos lyukból az őt szólongató emberek kiáltásainak visszhangját, s mintha csak kabócákról volna szó, próbálta meghatározni minden egyes ember helyét az olajfaliget határain belül. Rekedt rikoltások, mint a balzsamos szuhar elszenesedett termésének ropogása. Oldalának támaszkodott, „z" alakban összehúzott teste épp elfért a lyukban, de mozdulni már nemigen tudott. Két karja a térdét kulcsolta át, vagy párnaként szolgált, és épp csak egy apró kis mélyedés volt még az élelmiszeres tarisznyának. A lyuk fedelét lenyesett vesszőkből készítette el jó előre, ezekkel borította be a két, gerendaként szolgáló vastag ágat. Nyakát megfeszítve fölemelte a fejét, hogy tisztábban halljon, s félig lehunyt szemmel hegyezte a fülét, hogy rátaláljon a hangra, amely menekülésre késztette. Nem talált rá, s ugatást sem hallott, amitől megkönnyebbült, mert tudta, hogy csak egy jól betanított kutya tudná fölfedezni a búvóhelyét. Egy fogolymadár-haj tó kutya, vagy egy jó, sánta szarvasgomba-kereső. Esetleg egy angol véreb, az a kurta, fatönklábú és lógó fülű fajta, amilyet egyszer egy fővárosból jött újságban látott. Szerencséjére, a síkságon nem voltak divatban ilyen egzotikus fajták. Ott csak agarakat tartottak. Ösztövér