Kék írisz [antikvár]

A asszony fiatal volt, talán húsz-huszonöt éves lehetett. Vékony, középmagas termetű. A tekintete kissé megtörtnek látszott. Arcán és kezén volt néhány ránc: látszott, hogy már megérintette a bánat. A szeme mintha elfelejtette volna a mosolygást. Olyan zöld, amely néha kék is lehet, amikor ragyogóan süt a nap, minden világos és fényesen halovány, nincsenek éles kontúrok, csak a nagy fény; a tárgyak elmosódottak, de mégis szikráznak. Néha szürke is, amikor borús az ég, a fények tompák és szürkék, nem létezik a sárga, a piros, a narancs, csak a drapp, a szürke és a fekete Nem, még a fekete sem, csak a meghatározhatatlan szürke. Ha az élet rendben ment, a szeme mégis zöld volt. Olyan zöld, mint a mezők kiadós esők után, mint tavasszal levélbontáskor a fák, és mint a leggyönyörűbb ékkő, a malachit, amelyet mindig ott hordott a nyakában egy vékony láncon.