Kék rapszódia [antikvár]

Éjfél után hárman ültünk tokaji, feketekávé és konyak mellett: egy hölgy és két úr. A hölgy szerelmes volt, mi nem. Beszélgettünk. Azokról a kitűnő emberekről volt szó, akik mindig építenek, de nem tudják, hogy mit. Udvariasan dícsérgettük a szorgalmasokat, helyeseltünk a lelkes hölgynek, akit csak az építők - leginkább a fészeképítők - lelki szerkezete és magatartása érdekelt. A vita unalmassá vált, a szerelmes hölgy álláspontja túlságosan érthető volt. A poharak egyre ürültek. Később elővettem a töltőtollam. Firkálni kezdtem. Három éjjel, három nap írtam egyfolytában. Így születnek az elbeszélések. Természetesen az éjfélutáni beszélgetés tartalmát és reám gyakorolt hatását rögzítettem és elevenítettem meg. Az építő vincellérről, Borcsikról írtam elbeszélést. A vincellért azért neveztem Borcsiknak, mert gyermekkorom aranyfelhős emlékei az érzelmek érzelmes fénytörésével vetítik előttem egybe a vinecclér fogalmát és Borcsik bácsi, régi, kedves vincellérünk nevét. Az elbeszélés szerint - melynek ebben a könyvben Kutyaház a címe - Borcsik házat épít a kuytának. A falak közé kuporodik, belülről rakja fel a cseréptetőt, beépíti magát s mikor elkészül a kutyaház, a szűk ajtón nem tud kibújni. Az éj leple alatt végre szétveri a takaros tetőt, s ügyefogyott dühében az egész építményt lebontja.