Kényelmetlen szerelem [antikvár]

Egy úr köszönt a túlsó oldalról, nyugati udvariassággal. Vagy csak egy örmény kávékereskedő volt az, aki hanyagul fordította errefelé himlőhelyes arcát és megemelte kalapját, hogy az enyhe szellő szabadon simogassa fekete hajának sűrű bozótját! Itt, úgylátszik, nagyon udvariasak az emberek, vagy csak azzal a fesztelen levantei szeretetreméltósággal viselkednek, amely megértő, olykor túlsokat enged meg és mint örökérvényű jelszó lebeg ebben a levegőben. A város rendjébe önkényesen szabott, ferde falak közé szorított uccácskából, amelyen sötét árny feküdt s amely végül a hosszan elnyúlt galaci kikötőútba torkolt, ahol a kilométer-széles Duna, kék csónakok és számtalan gőzös mellett hömpölyögteti vizét a kora őszben, Diamant Paula sétált elő, kézenfogva vezette Zsaki fiacskáját. Játékosan lépegetett, panaszos zsidó dalt dúdolt, kezében túlzottan modern, rikító napernyőjével, sötéten csillogó tekintetét az alig fodrozódó folyam végtelen szürkeségére szögezte, majd hirtelen, éles hangon rárivallt a fiúra, mert a gyerek csoszogtatta a cipőtalpát a kövezeten. Erőszakosan rántott egyet a fiú gyenge kis karján, a gyereknek torkán akadt idétlen hangocskája, a következő pillanatban azonban már az asszony, mintha teljesen egyedül lenne magával, végignézett csillogó selyemruháján, amely a kopottbarna munkásruhák és az áruházak előtt sürgölődő teherhordók zubbonyai között igen különösen és egészen váratlan ünnepiességgel hatott és fémszerű csillogással ömlött el kerek, nagy formáin.