Kenyér [antikvár]

A puszta kis fennsíkra megérkezett a tavasz; éjszaka jött. A levegő hirtelen fényes lett és erjedően szagos; puha, fülledt hullámok jöttek a távolból, felkúsztak a hegy hátára, hangtalan átfolytak a sötét erdőkön. Nyugtalan szél csapkodott, az őzek és szarvasok kiléptek az erdőből. Céltalan kószáltak a jéghártyás földeken, melyeket ekkor már oly vékonyan borított a fagyos kéreg, hogy a gyönge vadnyom hamarosan megtelt vízzel. A fák körül itt-ott már olvadt a hó, a víz alámosta s a fehér kupacok egy sóhajnyi nesszel szétomlottak. A szakadozott lepelből nyirkos füvecskék dugták föl fejüket, a föld hatalmas foltokban gyűrte föl magát s barnán és gőzölögve feküdt a zsongó napfényben. Igen, mindez szinte egyetlen éjszaka szokott megtörténni, márciusban, vagy olykor sokkal később, mikor a völgyben már régen elvirágzottak a füzek. A fennsík magasan fekszik a hegységben, nyomorult, elhagyatott földdarab, erdő övezi, havas hegyek árnyékolják. De most tavasz van, a nappalok hosszabbodnak s a nap jókora ívet tesz meg reggeltől estéig. Talán évtizedek óta senki sem tévedt ebbe a pusztaságba, senki, amióta egykori lakói, a parasztok elhagyták a fennsíkot. Itthagyták ezt az elátkozott földet, mely oly szegényes, hogy azóta sem akadt rá vevő. Néptelenné vált, visszasüllyedt vadságába. Az erdő ágai ráhullajtották magvaikat, mindenfelé friss fácskák hajtásai törnek föl a nedves rétből s a hegyipatak köveket hord a hajdani termőföldre. Senki sem tudja, milyen erős és zsíros itt a föld.