Kenyér és szerelem [antikvár]

Az ég olyan döbbenetesen szép volt, hogy a lélek, ez az örökké nyugtalan, rejtelmes valami alig bírta a test börtönét és szinte vágyódott tovalebbenni a sötét bársonyszerű valamibe. A nagyváros fényei, csendes lélekzés lármája valahol lent volt a mélyben és az Üllői-úti bérkaszárnya negyedik emeletére nem ért belőle, csak valami sápadt derengés és leheletnyi zaj. Nyugalom volt. Olyan, hogy majdnem meg lehetett fogódzni benne. És ez jó volt és ez kellett Inkey Máriának, mert az agyonhajszolt, tikkasztóan forró szeptemberi nap után ez a pár éjszakai óra volt az, amit magáénak mondhatott, amelyben eljuthatott önmagához. Nappalai a varrógép mellett teltek el. Reggel nyolctól este hatig dolgozott egyórai ebédszünettel, amikor a Vámház-térről futólépésben szaladt haza, hogy a két gyerekkel legalább ebédnél együtt legyen.