Kenyérkeresők [antikvár]

Fölszabadulásom Úrnapja előtti szerdára esett. Ekkor kellett fölmenni az ipartestületbe, meghallgatni a szabadítóbizottság jelentését, az elnök úr ünnepi beszédét és átvenni ünnepi kézfogását, amely hivatalosan is tudtomra adja, hogy a közel négyévi inaskodás véget ért. S ezentúl nem a keresztnevemen szólítanak, hanem a vezetéknevemen, amely után a szokásos illem hozzáteszi még az „úr" szót is. Alig emlékszem már arra, hogy a szabadulómunkámat hogyan készítettem el? Annyi biztos, nem voltam izgatott, Tudtam a szakma minden csinját-binját és az öregek révén azokat a bizonyos fogásokat, amelyeket közönséges halandói? nem is sejtenek. - Azt is kell tudnod, amit nem mutatnak - mondogatta Krüger úr, amikor elfogta a tanítási láz. Ilyenkor mutatta meg mindazokat a fogásokat, amik csak a hosszú évek óta dolgozó szakmunkások "tulajdona". Hogyne igyekeztem volna egy-egy ilyen jó pillanatot kihasználni. S még jobban, „ellopni" azt is, amit nem mutattak. Mi tagadás, némely szakmunkás nem szívesen avatja be a tanoncot az úgynevezett jó fogások titkaiba. Félnek, hogy a tanonc túlszárnyalja őket s akkor vége a kondíciónak. Szerencsére nálunk nem ez volt a helyzet. Az üzem munkásai valamennyien szervezettek voltak s mint ilyenek, kötelességüknek érezték és tudták a tanoncok oktatását. Dyda bácsi is sokszor rámszólt, előzőleg hosszasabban figyelve a szemüvege fölött: - Fürgébben, fürgébben ! Könnyű a kezed, te ! Ha megszokod a lassúságot, elveszett ember leszel. Ne félj a munkától. Nem is féltem. Belevágtam én mindenbe. S ez tetszett a többieknek. Ha kisegítők jöttek hozzánk dolgozni, amikor több volt a munkánk a szokásosnál, magam is tapasztalhattam, hogy kevés akad közöttük, akiktől valami újat tanulhatnék...