Kérem a vádlott felmentését! [antikvár]

Ifjúságom; utam a közéletbe — Gratulálok, Laci — mondta 1929 júniusában Kiss néni, a szomszédunk, amikor meghallotta, hogy leérettségiztem. Kapcsos bácsi is barátságosan nyújtotta felém a kezét, de megjegyezte: — Úr leszel, Laci, nem sokáig barátkozol te már az én Kari fiammal. Szinte a fél Fecske utca kezet rázott velem, csak édesanyám tett úgy, mintha semmi különös nem történt volna. Mondtam is neki, kissé neheztelve: — Mindenki gratulált az érettségimhez, csak a mama nem szól semmit — és kihúztam magam, mely mozdulatban nemcsak büszkeség, de sértődöttség is volt. Édesanyám rám nézett, szótlanul, de úgy, hogy hirtelen nagyon kicsinynek éreztem magam. Mennyi kifejezést hordozott a tekintete! Aztán csak ennyit mondott: — Tanultál, levizsgáztál. Ez volt a kötelességed. Ahhoz pedig nem szokás gratulálni. Szavai hideg zuhanyként értek, nem először, és nem is utoljára az évek során. Anyám soha nem kényeztetett el dicsérő szavakkal. Pedig nagyon vágytam rá. Talán egyszer dicsért meg, amikor doktorrá avattak. Annál többször oktatott, dorgált, amikre biztosan rászolgáltam. Szűkszavú volt; amit mondott, annak mindig súlya volt. Nem szerette a fölösleges beszédet. Tudtam, hogy nagyon szeret, de sohasem mutatta. Viszont mindig teritett asztal várt nála, és meleg otthon. Anyám láthatta rajtam a csalódottságot, és talán ezért történt, ami a legritkább eset volt nálunk, hogy mesélni kezdett az életéből: — Te, fiam, legalább az érettségiig eljutottál. Én az elemi iskolán sem jutottam túl, pedig mindig első tanuló voltam az osztályban. Az egyházaskeszei tanító — akkor még mesternek szólították — többször mondta anyámnak: jó tanítónő lenne belőlem, járasson felsőbb iskolába. Apám kisiparos volt, de korán meghalt. Anyám családja apai ágon valamikor jómódú volt, szülei — Adám Mihály és Majsa Erzsébet — saját földjükön gazdálkodtak, de a negyvennyolcas szabadságharcot követő osztrák elnyomásban tönkrementek. Rozi nővérem mindig beteges lány volt, és mikor apám meghalt, mi olyan szegények voltunk, fiam, hogy ruhára sem jutott. Közben tizennyolc 11