Keresztjáró szerelem [antikvár]

A vízre könyöklő sziklatömb csipkézetes folytatásának tűnő vár egészen sötét, csak egyik tornyának repkényszemöldű ablakszeme fölött dereng aranyló füst. Odabent mécs ég, a toronyszoba lakója féloldalt az ablakfalnak dőlve, a kőfalak közé mélyen ágyalt kertbe bámul. A természet pedig nem tud nyugton aludni, ha nézik. A fák nyújtóznak, a virágok szaggatottan lehellik föl illatgomolyaikat, a szél sóhajt és hintázni idézi fedél alól az alvó denevéreket... A támadó hold, mint szemérmes lány az ünnep küszöbén, kinek szépsége csak később nyíl vakítóra, még sugártalanul, piruló arccal áll az ég peremén. Minden sajátosan meghatott, ünnepelőtti. S mintha az egész ünnepelőtti éjszaka nyughatatlansága az ablakfal hűvösére hajló fiatal szívből áramlanék. A sugár, fürtbeomló hajú gyermekifjú ma éjjel a gyermekség és ifjúság elválasztó küszöbén áll. Most fejezte be a próbaidőt, holnap lovaggá ütik, oly fiatalon, mikor más ifjú a fegyvereket még csak hordozni tudja illőn. Hiszen mindössze négy éve, hogy illemet, vallásosságot és vitézséget tanulni Valkenfelsen várába jött.