Két kis lábnyom a homokban [antikvár]

Ebben a pillanatban megszólal bennem a hang: „Ha tudnád ". Átjárja szívem, lelkem, egész lényem. Március elseje, szerda. Egy közönséges, télvégi nap Párizsban. A helyiség, ahol már húsz perce várakozunk, egy gyermekkórház neurológiai osztályának két bejárata között helyezkedik el. Innen jól látunk mindenkit, aki erre halad. Minden egyes ajtónyitódás hallatán a szívem a torkomban dobog. Amennyire várom, annyira félek is a pillanattól, amikor meglátom a főorvosnő arcát, és végre megtudom az igazságot. Tegnapi telefonhívása óta szinte végtelen lassúsággal telik az idő. „Tudjuk, mi a baja a kislányának. Holnap délután három órára várom, hogy megbeszélhessük. Természetesen a férje is jöjjön." Azóta várunk. Lo'ic itt ül mellettem, sápadt és feszült. Feláll, tesz pár lépést, visszafordul, újra leül, beleolvas az újságba, majd leteszi. Megragadja az egyik kezemet, és teljes erejéből megszorítja. Másik kezemmel gömbölyödő hasamat simogatom. Ösztönös, védelmező mozdulat ez, hogy megnyugtassam a bennem immár öt hónapja növekedő kis magzatot.