Két nyár [antikvár]

Részlet a kötetből: KÉT NYÁR Kába kis félmosolyú verőfény ült a házfalakon kopottas félszeg februári tavasz-intelem; tán maga is röstellte itt kicsit az embereket bolondítani! Hisznek-e neki megint; mit hozhat a május, a nyár? Kinek van kertje, fája, vetése, nyaralója a Hiúz-utcában; mely Budán van bár, de úgy körül épült házzal, sikátorral az utolsó időben? Mikor Vitoriszék beköltöztek most négy esztendeje a huszonegybe, az utcai pincébe, - még füves zöld telek volt szemközt; és az olyan vékony jószág, mint Vitoriszné átbújhatott a keritésléceken vadvirágot szedni egy csorba tejesbögrébe. Most már sötét a pince a két nagy bérháztól, de mit csináljon az ember? Nagy helyiség, száraz és nem stájgeroltak! Erre gondol Veron és a két barna száraz karja szaporán tereget. Igen, muszáj valami vidítóat gondolni ilyenkor: a házbérről, amely már fizetve, a ruháról, ami holnapra szárad, a szomszéd pucerájról, mely megbukott hálistennek; a letudott adósságról s az uráról, hogy most. megint munkába áll. - Ilyen mindenféle rendeset, mert az ember néha úgy elszomorodik; csak idegességtől kész volna lúgot inni. Ha tavasz kezdődik mindig is ilyen furcsa változós! - Tavaly azt mondta ilyentájt az urának: „Te, meglátod, hogy egyszer én csak megindulok menni és megyek és mind futok, amig látok!" De tavaly rosszabb volt, mert betegeskedett, klinikára járt, meg Károly kezdett a sörivásra szokni, sok vitába voltak egymással ezen. Most már egyre tisztul az életük, az adósság levan, új házaktól is mindig hoznak ruhát. „Vivát Gáribáldi!" - szerette volna kiáltani, mint apja, a néhai falusi asztalos szokta, ha jól ment a munka vagy beszopott kicsit. De nem, még kinevetné az ura odabenn az alkovban!