Két pásztor [antikvár]

Részlet a könyvből: A dombtetőn magányos férfi ballag. Oldalán csíkos tarisznya lóg, vállán kétcsövű puska. Lecsüngő harcsabajsza van s fényes bőrsapkája alól szürkülő hajszálak bújnak ki s izzadt homlokára tapadnak. Nyugodtan, egyenletesen, szinte mesterségszerűen lépked, mint aki hivatalból jár és kíméli magát. Néha megáll és körülnéz. Hallgatózik. Azután újra nekiindul s ugyanolyan kimérten, takarékosan folytatja útját. A dombról hosszú, fegyelmezett sorokban, mint lándzsás katonák, szőlőtőkék vonulnak le a dűlőútig, ott megtorpannak, aztán új csatarendben szóródnak szét egészen az erdőig. Édes, terhes augusztusi este van, a fű már erősen harmatos s minden átnedvesedik a föld nyirkos lehelletétől. A férfi hazafelé tart, de azért nem siet. Az ösvény most kiszökik a szőlőkertek merev karó-rengetegéből s valami hullámosan elnyúló tisztás felé kanyarodik. Nem messze kis házikó kemény formája töri meg e lágy, ringó vonalakat s néhány lombosán kiterebélyesedő, óriás körtefa. Az ég már sötét, de a holt ágak csupasz ujjai, melyek ijesztően nyúlnak ki a szendergő levelek közül, élesen belevájnak a látóhatárba, mint a karmok. A férfi a vadgalambokra gondol, melyek itt szoktak megpihenni s önkénytelenül is megérinti a puskáját...