Két világ [antikvár]

Az olvasó, amikor elolvasta ezt a könyvet, bizonyára úgy gondolja, hogy a hősnő története nem ért teljesen véget. A regények ősi és boldog szabálya az, hogy hősei megtalálják egymást és ezzel a történet megnyughatóan befejeződik. A regények másik ősi és boldogtalan szabálya az, hogy a hős meghal és a történetnek ezután nincs tovább értelme. Az én hősnőm nem lesz sem boldog szerelmes, sem boldogtalan szerelmes, mert az életet próbáltam meg másolni a Két világ-ban és az élet nem ilyen határozott, ha az illanékony és törékeny szerelemről van szó. Igen, az életet próbáltam lekottázni ebben a könyvben, az életet, amint átárad egy fiatal lelken, megrakja salakkal és kioldja belőle a salakot, sodorja magával, mint az árvíz, lenyomja a mélységbe, felemeli a magasságba. Ennek a könyvnek a végén a hősnő a jóságban találja meg a felszabadulást. Nem a szenvedélyes és önző szeretetben, nem a színes és kegyetlen szerelemben, nem a vidám és nyugtalan barátságban, hanem a jóságban, amely áradó és tiszta, majdnem olyan testetlen és emberfölötti, mint az orvos, aki meggyógyítja a hősnőt s akinek még neve és külön története sincs ebben a könyvben, ahol annyi embernek annyi története van. Azért nincs, mert ez a mindenekfölött való jóság megfoghatatlan és végtelen, mint maga az élet. De Lidia lelkének története ezzel nem fejeződik be. Az egymáshoztapadt két lélek találkozását még szeretném elmondani. Szerettem volna még karácsony előtt, de egy súlyos betegség meggátolt az írásban. Remélem, a jó Isten megengedi, hogy mindazt, amit a lélekről, az életről, a szenvedésről és a felszabadulásról ezek alatt a nehéz hónapok alatt megtanultam, rövidesen elmondhassam Lidia és az orvos regényével, a "Két világ" második részében.