Két világ [antikvár]

Az olvasó, amikor elolvasta ezt a könyvet, bizonyára úgy gondolja, hogy a hősnő története nem ért teljesen véget. A regények ősi és boldog szabálya az, hogy hősei megtalálják egymást és ezzel a történet megnyugtatóan befejeződik. A regények másik ősi és boldogtalan szabálya az, hogy a hős meghal és a történetnek ezután nincs tovább értelme. Az én hősnőm nem lesz sem boldog szerelmes, sem boldogtalan szerelmes, mert az életet próbáltam meg másolni a Két világ-ban és az élet nem ilyen határozott, ha az illanékony és törékeny szerelemről van szó. Igen, az életet próbáltam lekottázni ebben a könyvben, az életet, amint átárad egy fiatal lelken, megrakja salakkal és kioldja belőle a salakot, sodorja magával, mint az árvíz lenyomja a mélységbe, felemeli a magasságba. Ennek a könyvnek a végén a hősnő a jóságban találja meg a felszabadulást. Nem a szenvedélyes és önző szeretetben, nem a színes és kegyetlen szerelemben, nem a vidám és nyugtalan barátságban, hanem a jóságban, amely áradó és tiszta, majdnem olyan testetlen és emberfölötti, mint az orvos, aki meggyógyítja a hősnőt s akinek még neve és külön története sincs ebben a könyvben, ahol annyi embernek annyi története van.