Ketten a halál ellen [antikvár]

Részlet: Első fejezet Bart Templeton a hajókorlátra könyökölt. A vontatóhajók óvatosan, lassan húzták a Kanimblát a móló felé. A parton várakozó tömeg a távolból még egy foltba olvadt össze. Mögöttük a háztetőid csillogva váltak ki a hajóárbocok rengetegéből. Fölöttük Sydney városának az égre kirajzolódó körvonalai úgy csüngtek alá, mint festett színpadi díszlet a reggeli fényben: a Moreton-öböl fügefái sötéten rajzolódtak ki a Macquarie folyó partjának pázsitján; ott húzódott a hegyfoknak a Wooloomooloo öbléig leereszkedő hajlata, összevissza épült házaival; templomtornyok nyúltak bele a sápadt égbe, amelyre a gyárkémények kusza füstábrákat firkáltak. Mindezt jól ismerte, és most mégis váratlanul, újszerűen hatott rá. A vontatók egyre közelebb húzták a csapatszállító hajót a mólóhoz. Bart tehát hazatért. S jóllehet ez a megszállási kiruccanás Japánba olyan volt, mint valami társas kirándulás, Bartban ezúttal is egy nagyon régi visszatérés nyomasztó emléke elevenedett fel: amikor először érkeztek vissza a dzsungelharcokból a Kokoda-csapásból, soraikból többen hiányoztak, mint ahányan megmaradtak. Azóta minden hazatérésére rávetette árnyékát azoknak a bajtársaknak az emléke, akik nem jönnek vissza soha többé. Úgy tért vissza, ahogy elment - rang nélkül. A fejesek ugyan nemegyszer nagyon komolyan megkísérelték, hogy tiszti iskolába küldjék, őt azonban csöppet sem vonzották a sarzsival járó előnyök. A hadsereg is csak ugyanolyan dolog volt, mint minden egyéb, s az egyetlen jó az volt benne, hogy az embernek cimborái akadtak. Minek kockáztassa ezek elvesztését az előléptetés meg a tiszti étkezde kedvéért?