Kettős könyv [antikvár]

Részlet: A száműzött Ők azt hitték, hogy a haza befogadta őket. Itt születtek, magyarul beszéltek, álmodtak, magyar ünnepeket ültek. Némettel szemben a magyart vallották. Csak az ősök voltak jiddis ajkúak. Nem értették a világot. A gyűlöletet, a megtagadást, az erőszakot. Csak élni akartak. Itt. A másság csak a vallásban állt. Ahasvérus unokái, mondták róluk. A bolygó zsidó legendája szőtte át a mindennapokat. A bűnhődés szükségszerűsége. Az „igazság". Az idegenkedés. De volt szeretet is. Együttérzés. A leány bátyját csúfolták az iskolában. Kis Mózesnek hívták. Pedig ő az Áron nevet kapta szüleitől. „Mi bújtattuk a zsidókat", mondja az új földesúr a kilencvenes évek végén. „Mentettük őket." Mondja gőggel, árnyalatnyi lenézéssel. Talán elismerést várva. Balf. Sopronkőhida. Ártatlan áldozatok. Jeltelen sírok. A leány már odakünn született, Bécsben, a harmincas évek derekán. Apja március idusán kokárdát tűzött a mellére. Gyakran álmodott. Új hazát. A régit újnak. Bár arról olvasott az újságokban, hogy zsidók ezrei „mennek föl" Erec Jiszráélbe, hogy ott éljenek és ott haljanak meß, de ő magyar zsidó. Sopronban született. Az otthona az Új utca. Az otthona volt. Szűk utca, ódon házakkal. Péntek esti gyertyafénnyel. Bécsben hiába a zsidónegyed, a közeli zsinagóga, valami fájdalmasan hiányzik. Egyre többet imádkozott. A múltba fordult. Az exodus történetét kutatta. A rabszolgaságból a szabadságba vivő utat. A Vörös-tengeren való átkelést. A csodát. Melyre ismét szükség lett volna. Ott és akkor. Bécsben is a harmincas években. De az árnyak egyre nőttek. 5