Ki-ki válik [antikvár]

Délután, délen A konyha felől asszonynevetés csendült. Az a fajta boldog kacagás volt, ami csak a kielégített asszonyok mély belsejéből bugyborékol fel, és miután betöltötte a teret, kisiklik a nyitott ajtókon keresztül, átvágtat a kerten, és felröppen az ég felé, mint a madarak, szabadon és vidáman, hirdetve, hogy ragyog a nap és az élet szép. Mindez elégedettséggel töltött el. Gyönyörű idő volt, a délután végefelé járt. A kabócák megállás nélkül zsizsegtek. A ház teraszán hatalmas tölgyfa asztal terpeszkedett, vakítófehér abrosz lebbent, ahogy a nők letakarták, tenyerükkel simítva ránctalanná és hordták ki rá az evőeszközöket, tálakat, tányérokat. Még az unokák is segítettek: székeket hurcoltak, tologattak, hogy mindenkinek legyen helye. Borosüveget ragadtam. A száraz vöröset szeretem, de most, a melegben egy könnyebb rosé dukált. Ahogy kirántottam az üvegből, nagyot cuppant a dugó. A legkisebb kölyök tátott szájjal figyelt, körbenyalta ajkait és mutatta: megkóstolná. Töltöttem neki egy ujjnyit a kristálypohárba, és sok vizet hozzá. Beledugta a nyelvét, elfancsalodott egy pillanatra az ábrázata, de azután elnevette magát, és hősiesen az egészet benyakalta. Boldogan mutatta fel az üres poharat. Én is boldog voltam. A lejtőn, a ház alatt olajfaliget, göcsörtös törzsű fák sora, és egészen lent, a horizontból jókora darabot kivágó mélykék Földközitenger. Ez a nap is a végéhez közeledett, és ezért hála töltött el. Hála, mert ott mindenki boldog volt. Ez biztos. Nyugodt, kiegyensúlyozott elégedettség, a beteljesedett boldogság lakozott bennünk. Ezekért a pillanatokért érdemes élni.