Ki volt Christa T.? [antikvár]

Emlékezni, felidézni , Arról gondolkozni, hogyan lehet az ember igazán önmaga. Ezt írja ránk maradt naplójában meg itt-ott talált kéziratai lapjain, ezt olvasom ki a sorok között néhány leveléből. Ezekből tanultam meg, hogy el kell felednem minden emlékemet róla, Christa T.-ről. Az emlékek színe csal. Törődjünk hát bele, hogy elveszítjük? Mert úgy érzem, elenyészik. Nyugszik a falusi temetőben, homoktövisbokrok alatt, holtan a többi halott között. Hogy kerül ő oda? Fölötte egy méter föld meg a mecklenburgi égbolt, pacsirtaszó tavasszal, nyári zivatar, őszi viharok, havazás Elenyészik. Nincs már füle, hogy panaszt hallgasson, se szeme könnyeket észrevenni, szája sincs, hogy szemrehányásokra megfeleljen. Panasz, könny, szemrehányás, mire való mindez? Örökre elnémítva már, keressünk vigaszt a feledésben, amit emlékezésnek szokás nevezni. Mielőtt elfelednénk, azt bizonyítjuk, hogy nem is szorul védelemre. Ekkor aztán kifogásokhoz folyamodunk; mármint a feledésbe merülést illetően. Hiszen ő maga természetesen felejt vagy felejtett. Megfeledkezett magáról, rólunk, az égről meg a földről, esőről és hóról. Én azonban még mindig látom őt. Sőt ami még rosszabb: rendelkezem vele. Könnyedén magam elé idézhetem, amit élővel aligha tehetnék. Űgy mozog, ahogy óhajtom. Egyszerűen elém jön, igen, ezek az ő hosszú léptei, igen, az az ő lendületes járása, és tessék, bizonyítékul 9 R t'I'l rm pm l ' Xi ¦ : i^; ; i: 1 lí¦ 'jt'v;'