Kíhe [antikvár]

előszó Még soha nem láttam a tengert. Csak elképzelem, milyen hatalmas, milyen óriási és ősi erők torlódnak össze benne. De odaálmodok egy népet, melyet vágyaim és látomásaim teremtettek a valós történelemből, összefércelve a legendák és mesék fonalával. Megpróbálom érezni a víz sós ízét, a párás levegőt, a susogó esti szellőt. Behunyom szemem. A jelenből lassan átsétálok a dicső korba, ahol még lóra termett a férfi, és atomfegyverek helyett puszta erejével feszített nyilakkal harcolt a hatalomért. Ott még minden szó azt jelentette, ami. Nem voltak áthajlások, tisztább volt az érzés és élesebb a halál. Mert akkor még meghalni is büszkeségből kellett. A szerelem húz hozzájuk. Nem a követelő, testi kéjt szomjazó, lealacsonyult ösztön, hanem az a régi. Az az igazi. Ami földre borít a nagyság előtt. Ami lelkem mélyéről előrángatja az évezredek igazságát, és kényszeríti felnyílni a harmadik szemem. Mert visszavezet a rég elfeledett hithez, Istenhez, amit a mai kor csak szekták és korcs vallások templomaiból ismer, hamisan. Ez a szerelem íratja velem ezt a könyvet. Ez az az erő, amely könnyet fakaszt szemeimből, a fülem bedugítja, s csak valami sípoló morajlást hallok - de ezt sem a külvilágból, hanem belülről. Nem érzem fizikai testem, tarkómból 11