Kihűlt lábnyomokon [antikvár]

"Hans akkor húzta fel a létrát, amikor azoknak sikerült az ajtót betörniük. Olyanok vagyunk, mint az őrültek: nem tudom, hogy kerültünk a pajtába. Mintha én nem volnék én, nem volnék senki és semmi, hacsak nem a megtestesült félelem. Ott a pajtában a széna száraz, júniust őrző illata térít kicsit észhez, hirtelen a hárs bódító édesét is érzem, pedig régen elvirágzott már. Az űzött vad mennyit lát át a valóságból menekülésében? Ha a hajtóink, vadászaink idegenek, úgy megmenekültünk. Ha Nyári Péter a fővadász - elvesztünk. Amikor kidöntve a pajtaajtót nekirugaszkodunk a szérünek, csalódott üldözőink éppen az udvarra özönlenek durván szitkozódva. Sárga kések szurkálják az éjszakát: minket már nem érnek el az elemlámpák fénysugarai. De ha majd nem áll már közöttünk a pajta? - A szérűskert felé inalhattak!" Könyvében Leskó László a hazai svábság történetének két tragikus korszakát ábrázolja: a Volksbund tevékenységének időszaka, azaz a második világháború alatti korszak az egyik, s a kitelepítés korszaka a másik. A regény hőseit a kitelepítés éveinek drámai eseményei késztetik rá, hogy számot adjanak maguknak és másoknak a háborúban játszott szerepükről.