Kikelet [antikvár]

FÖLD EMBERE Nemes és nemzetes székely volt Faludi Márton. A Nyikómenti hét falu azt tartotta róla, hogy a zúgó fenyvesek százados fenyőfái, ha úgy akarja, szóba ereszkednek véle; s ha különös, csontos arcát kedvevesztetten az ég felé emeli, eléjön a zivatar. Hanem három esztendő óta az ő uralkodó ideje is hanyatlani kezdett immár. A száraz-betegség beléjeütött, köhögős lett, a dereka is meghajlott jól, de a fejét az emberek előtt még fennhordozta. Már nemigen járta az erdőt sem, hiába sírtak a fenyvesek s hiába zúgtak a havasi tisztavizek utána. Aztán ágybanyomta a sorvasztó betegség: fogyasztotta, ette, földjeit s kaszálóit messze vitte tőle. Lábbal Kelet felé, szempillantásával az ég felé feküdt s ijedezett önmagától, mikor látta és érezte, hogy maradék-ereje s gyér szakálla csontjába ver gyökeret. - Halál lesz a vége - mondogatta sűrűn. Az atyafiak is gyakran jövögettek, keveset beszéltek, a fejüket bólogatták s egyik-másik súlyos keresztet hányt. - Küldj írást a fiamnak, hadd lássam meg még a világon - hagyta meg az egyik este a feleségének.