Kiálts rám! [antikvár]

Lapszélei kis részen és előzéklapjai foltosak.
Aztán újra lenézett a szakadékba. A mély és sötét végtelenbe, mely hívogatta, puha, lágy öle biztonságot, nyugalmat ígért. Démoni képzelet játszott vele. - Zuhanni jó, gyere, gyere! Örök csend és mélységes béke! Háborgó lelked itt végre megpihenhet. Odafent csak megaláztak, megtapostak, egy senki és semmi vagy! Megbélyegeztek, így soha senkinek nincs szüksége rád! Ne gondolkodj! Ugorj! - suttogott egy félelmetes, rémisztő hang. - Erre vágytál egész életedben mindig. Nem? Mikor a kis patak medre alá képzelted magad, láttad azokat a csodás színeket? Itt van. Mind a tiéd! Fenn mi van? Szürkeség, nyomor és homály. Kitárta karjait. A megerősödött szél összekócolta haját, ruháját fel-feldobta, reszkető lábakkal állt a szikla tetején. Hirtelen egy másik - a szellő susogó hangja érte el érzékeit. Nemcsak fülével hallotta, a bőrén át a zsigereibe hatolt, végül sikollyá változott. Sápadt arcán az élet kihunyó pírja ismét tüzet kapott. Ereiben a vér újult erővel lüktetett. Hallotta tisztán az anyja kiáltását. Az anyjáét, kinek egész életében egy hangos szó el nem hagyta az ajkát, aki mindig halkan és csendesen beszélt - most üvöltött. - NE! Kislányom! NEEE! Megtántorodott. Felemelt jobb lábát egy darabig a levegőben tartotta, majd visszalépett a szirtről