Királyság a padlásszobában [antikvár]

Részlet: "Aki az ablakot mosta... Közvetlenül a Saint Lazare-pályaudvar mellett, az indulási oldalon, szerény kávémérés huzódik meg, ahol a csésze kávé husz centimesbe kerül, a habos negyvenbe és a finom csokoládé se több tiz sousnál. Esik... Reggeli nyolc óra. A pályaudvar összes kapuin, mint az áradat, ömlik Párizsba a külvárosok komorkülsejü népe. Esik... Fellegektől és koromtól terhes sürü, ólmos ég. Esik... Esik... Tultelitett felhő szivárgása inkább; alig észrevehető szitálás, de átható és órák óta olyan szabályos, mintha sohasem akarna véget érni! Elkésett lámpák - műhelyek mélyén - beleütköznek a sápadt reggeli világba. Azután elhomályosodnak, lassan el-eltünedeznek... És emelkedik, mint panaszsirám, a város izzó hangja, összefolyva annyi sokféle zajból, villamosok csilingeléséből, autók szirénájából, taxik tülköléséből, autobuszok kürtzajából. De mégis, egy-egy pillanatra, reménykiáltás szakitja meg a zsivajt és száll tova... Ott, a pályaudvar falai mögött, egy gőzmozdony prüszköl... Lihegve vágtat a nedves sineken, amelyek egyedül sugároznak vissza fénycsikokat a ködben... Menekül - teljes gőzzel - arra, ahol a láthatár nem ily komornak látszik; arra, még messzebb, egészen a tengerig, amelyen táncoló szép hajók siklanak az esték sejtelmes homályában... napsütötte vidékek felé, ahol édes élni... ott, arra! Arra messze, ott van talán a Boldogok Szigete!"