Kis világok [antikvár]

Mivel a legtöbb gondunkat csak a tánc oldhatja meg, abszolút érthető, hogy miután a fénylő fekete kezek áhítatra emelkedtek, és a pásztor imára hívott bennünket, a gyülekezetet, hagytuk, hogy az ima teret nyerjen, hagytuk, hogy felderítsük lényünk mélységeit és magasságait, hagytuk, hogy olyasmiket mondjunk, ami őszinte és igaz, sőt, Istenhez méltó. Hagytuk, hogy a saját nevünkben szóljunk, és annak a nevében, akik lenni akarunk, hagytuk, hogy halkan beszéljünk, lemondjunk a bizonyosság kényszeréről, és megkérdezzük, mikor hódoltunk be legutóbb? Mikor voltunk ilyen nyitottak legutóbb? Ám mielőtt válaszolhatnánk, hirtelen, magabiztosan beindul a dob. Kövér basszus követi, egyenesen a dolgok szívéig hatol. A billentyűs a lélek titkos akkordjait játsz-sza. És mielőtt véget érne az intro, a kórus a színpadon terem, és a kórusvezető kezébe mikrofon kerül, vigyorogva lejön a lépcsőn, ahogy az imát énekli: Eladom a bánatomat, eladom a szégyenemet. hzzoX a tudattal énekli a szavakat, hogy ha ebben a teremben vagyunk, akkor valószínűleg ismerjük a bánatot, valószínűleg ismerjük a szégyent. Ismerjük a halál sokféle formáját, de mind nagyon komolyan vesszük az életet. És mivel a legtöbb gondunkat csak a tánc oldhatja meg, lemozogjuk a gyászunkat. Kitódulunk a padsorok közé, előre a színpad elé, előre abba a térbe.